Idén került megrendezésre a 8. Mecsek Enduro. A tavalyit nagyon sajnáltam, hogy ki kellett hagynom, nyálcsorgatva néztem a videókat és csak olyan pályák voltak, amiket szeretek. Viszont pont akkor költöztem és az magasabb prioritást élvezett.
Az ideire felemás érzésekkel, reményekkel érkeztem. Az évemet tekintve életem formájában voltam fizikailag, talán túl jóban is. Technikailag nyilván mindig van mit csiszolni, illetve amit talán már írtam is korábban, tudom, hogy hol vannak határaim és ezzel már megbékéltem. Azonban június végén kaptam egy elég erős tüdőgyulladást, amire rákontráztam az eplényi enduro versennyel és onnantól kezdve, amíg ez a meleg tartott, azt éreztem, hogy kettészakad a tüdőm és kedvem sem volt bringára ülni. Fájt minden egyes kilométer, de azért az már régen volt és szépen le is épültem miatta a nyár maradék idejében. Ahogy jöttek a kicsit hűvösebb és viselhetőbb napok, ez megszűnt és nagyjából sikerült újra értelmesen edzeni. De Murphy itt is dolgozott szépen, ugyanis a korábban használt rugóstagom becsúszója elrepedt. Palotai Gabi jó pár órát beleölt, mire kiderült mi a baj. Kicsit nehéz volt megtalálni egy alig 2mm-es, hosszanti repedést, a becsúszó belsejében…
Mivel a pótalkarészt a magyar forgalmazó csak (talán) november végére tudta ígérni, így kénytelen voltam új tag után nézni. A választás egy szuperül leakciózott Fox float X-re esett. Minezt másfél héttel a verseny előtt. Persze itt sem ment simán minden, mert rossz token készletet rendeltem hozzá, DE valami érthetetlen oknál fogva a régebbi modellhez való legkisebb mégis jó volt bele. Ugyan ideiglenesen, de akkor ezt még nem tudtam. Mindegy, összeraktam, működött, de túl progresszív volt még így is. Elkövettem a hibát és megszegtem az elsőszámú szabályomat; verseny előtti napon nem módosítunk. Pénteken fényt kaptam, mondom kiveszem a tokent, megnézem mit tud úgy. Nem volt rossz, de a jó nem ilyen és levegőshöz méltó módon túl sokat ült a mid-strokeban. Oké, token vissza, nem működik. Ugyanis a régi típusú token nyomja a szelep belsejét és ahogy a pumpát leveszed elereszti az összes levegőt azonnal. Ennek eredményeként jött a további agyalás, hogy az így lineárisabb tagot valahogy össze kell hangolni a progresszívre állított villámmal és a saját stílusommal.
Amikor 15 éve mész 12-15% körüli villa SAG-gel, akkor szíven tud ütni egy hirtelen 20%, merthogy ez volt pariban így a taggal. Így viszont a bringa teljesen szokatlan lett és nem éreztem elég reszponzívnak.
Így indultam neki szombaton Hosszúheténynek.
A szombati napon emiatt többet is edzettem, mint akartam, többször állítottam a bringán, sehogy sem volt jó, idegen volt az egész. Nap végére kb. 50 km és 1700 m szint körül lehetett benne. Nem tudom pontosan, mert a Garmin pár hete exitelt, de kb. 8 teljes és 2+2 fél kört mentem bizonyos pályákon. De aztán még a szállásnál este valahogy sikerült egy értelmezhető parkoló beállítást eltalálnom és úgy voltam vele, ez marad, már nem érdekel.
Egy kicsit engedjétek meg, hogy a szállásra kitérjek. Az Almalomb apartmanban szálltam meg és bár voltam sok szép helyen már életemben, esküszöm, hogy ez a top 3-ban van. A tulajdonos hölgy a világ legkedvesebb embere, a helyen látszik, hogy nem volt spórolás, mert értéket akartak adni. Szóval, ha tehetitek egyszer nézzétek meg, fantasztikus.
Vasárnap reggel jól feltankoltam a szálláson abból, amit elém raktak. Nem szoktam izgulni versenyek előtt, mert nincs min, de itt éreztem, hogy valami lesz. A versenyzői eligazításon már nyűglődtem és csak a rajtot vártam, hogy végre indulhassak. Figyeltem az időt, de gondolom a reggeli szilvalekvár, kávé, tojás, meg kolbász birokra kelt egymással és konkrétan a kocsi mögött térdeltem, ömlött a nyálam, de hányni nem tudtam. Hallottam, hogy Alex szólítgat a rajtban, de képtelen voltam bármit is csinálni. Az idő pedig csak telt, egy lebegett a szemem előtt, hogy az első szakasz rajtjából ne csússzak ki ilyen probléma miatt. Összekapartam magam, kimostam a számat és rajttársaim után eredtem, akiket a Kövestetőre vezető első emelkedő tetejét – valami trafó ház van ott – értem utol.
S1
Szokásos nem szeretem pálya, de mókás, nincs mit magyarázni.
S2
Ezt a pályát szeretem, de szerintem versenyen még sosem mentem jót rajta. Korábban is és most is igaz volt, hogy edzéseken 10-15 mp-vel mentem gyorsabbat, mint versenyen. Bár sejtem, hogy itt az is baj volt, hogy az S1-re magasabb keréknyomással mentem, ide pedig az sok volt, főleg, hogy a reggeli pára kicsit taknyosította a talajt.
S3
Jó TuttiFrutti, imádom.
S4
Squamish. Valahogy ilyennek képzelem álmaim pályáját.
S5
Ez nekem full új volt, többet is szakaszoltam rajta szombaton, mert láttam, hogy ide kell a flow bőven. Persze ez nem lett meg maradéktalanul, de vállalhatónak ítélem a körömet. Végül egy sporttárs esése miatt a szakaszt törölték.
S6
Teljes sötétség. Szombaton itt már annyira fáradt voltam, hogy hiába szakasztoltam pár helyen, semmi nem maradt meg. Még azt a hibát is elkövettem, hogy szombaton nem vettem fel a pályát és tanultam volna meg utólag. Szenvedős volt főleg úgy, hogy az S5-ön történt esés miatt feltorlódott a mezőny és mindenki bepunnyadt.
A versenyt elvileg a Master1 kategória 5. helyén zártam volna. De erről később.
A versenyen való abszolút sportszerűség díját én Végh Attilának szavazom, aki előttem rajtolt és nagyon sok szakaszon el kellett engednie. Sérült csuklóval jött a versenyre és becsületből végig csinálta, viszont az az előzékenység, amit velem szemben mutatott, azt nem tudom, hogy meg tudom-e valaha kellően hálálni.
És hogy miért lettem csak elvileg ötödik? Mert a végén kizártak. Amint feljebb említettem, nem tudtam ott lenni az ünnepélyes rajton, aminek gyakorlatilag semmilyen technikai funkciója nincs és fontosabbnak tartottam a fix rajt időket. Az S3 előtt találkoztam az egyik főszervezővel, aki se köszönés se pá, annyit mondott; „nem voltál ott a rajtban”. Igen, bocs, nem értem oda, itt jöttem el (az aszfalton, ahol épp találkoztunk). Ennyi volt. S3 rajtjában a rajtbírók is megkérdezték találkoztam-e az illetővel, igen, le lettem cseszve, de itt voltam mindig pontosan. Egy rajtidőt sem csúsztam ki. Ugyanis elhangzott az eligazításon, „ha bárki kikési az idejét, nem para, szóljon, megoldjuk”, szankciókról, ilyesmiről nem esett szó. És az S3 rajtjában sem esett szó semmilyen szankcióról. Ott megemlítettem, hogy úgy tudom volt még egy ember, aki nem a Decathlonos kapu alól rajtolt, de ezt hibásan tudtam. Ezek után egyik rajtban sem történt semmilyen említés szankcióról.
A verseny végeztével, az S6-ot követő transzfer után, leadtam a chipet, ahogy kell. Elmentem az említett főszervező mellett és még ekkor sem volt szó semmilyen szankcióról.
Megnézem az eredménylistát, 5. helyezés, elégedett voltam vele a körülményekhez képest. Átöltöztem, bepakoltam, ettem és hosszas vakarózás után elindultam haza. Senki nem keresett, mondták be a nevem vagy írt rám, hogy menjek már oda a versenyközpontba, mert beszélni kéne. Mondjuk nap közben sem… Így elindultam haza, Paksnál jártam nagyjából, amikor eszembe jutott, hogy érdekel egy kolléga helyezése és akkor látom, hogy az 5. helyről utolsó és DSQ (kizárva) szerepel a nevem mellett.
Rögtön ráírtam az egyik főszervezőre, akivel találkoztam. Egy mondattal lerendezett. Persze feltettem pár kérdést, amikről hétfő délután sikerült csak egyeztetni. A lényeg, hogy szerinte vagy szerintük egy teljesen korrekt lépést volt, hogy engem minden kommunikáció vagy fokozatosság elvét követő szankció helyett egyenesen csak kizártak. Persze kértem versenyszabályzatot, melynek tartalmaznia kellene a szankciókra vonatkozó leírásokat és azok kiváltó okait. Ezt azóta sem kaptam meg, sőt erre a kérdésemre a válasz az volt; „Ezt ugye viccnek szántad?”. Nem, nem viccnek szántam, ugyanis a rendezvény poszterén is szerepel a jobb felső sarkában, hogy „További, részletes információk, a verseny hivatalos versenyszabályzatában!”. Annál is fogva nem viccnek szántam, hogy pont ez a főszervező mondta, hogy azért lettem kizárva, „mert ez a szabály”. Na ezt a versenyszabályzatot nem volt hajlandóság részemre átadni, többszöri kérés ellenére sem és azóta sem láttam sehol.
Szabályok kellenek, ez tény. Akkor van értelmük, ha be is tartják őket. Én megértem, hogy a szervezők nem tudnak mindenhol ott lenni, de felháborító, hogy még mindig van olyan ember, aki Hármashegyre kocsival viteti magát vagy a haver húzza fel e-bikeal. Hogy valaki a transzferen sisak nélkül teker. Ezekre egyértelműen ki volt mondva, kizárással jár.
Nem az zavar, hogy kizártak, hanem ennek teljesen kritikán aluli módja. A kommunkáció teljes hiánya vagy épp az a magasfokú arrogancia, ami már volt korábban is tapasztalható volt. Ha valaki megkeres, hogy megy a beszélgetés, mi legyen velem, menjek már oda, dumáljuk meg, nézzük át együtt a szabálykönyvet, kapok valamennyi mp büntit, egy hellyel hátrébb sorolnak vagy kizárnak. Az utolsóval nehezen értettem volna egyet, de full rendben lett volna, mert lett volna róla egy hivatalos kommunikáció, ahogy illik.
Ahogy két éve is zártam a cikket, most is illik ide. Hosszú és eredményes életet kívánok.
Hátszelet!
Fotók: Koró Anna és Fürdi Balázs
