Göndöcs Eszter élményeit olvashatjuk a nem rég befejeződött 4. Hungarian Divide-on szerzett élményeiről. Eszter nem profi bringás, de lelkes és kitartó. Objektív képet ad arról milyen is az ha jön a becsípődés, hogy „ezt meg akarom csinálni”
Előzetes infó, egész sokszor nekiálltam a megírásnak és nem is sikerült egyben megírnom, szerintem 8-10 részletből állt össze (közepe felé 6-8-nál tartottam ), ezért lehetnek benne logikai hibák, de akkor jöjjön a beszámoló:
Eltelt jó másfél hét a célbaérés óta és mindennap azzal keltem, hogy megírom a beszámolót, de nem álltam készen rá. Talán még most sem, de egyre halványulnak az emlékek, így nekilátok.
Ez volt a 4. Hungarian Divide, az előző hármat fotelből laptoppal az ölemben izgultam végig, drukkolva az ismerősöknek és küldve nekik a biztató üzeneteket vagy épp meleg ételt készítve kimenni eléjük a pályára és furcsán nézni, hogy miért jó fáradtan, több napos ruhában a szabad ég alatt a bicaj mellett aludni, de látni az arcon a mosolyt, hogy valahogy boldog ettől az ember, az mindent elmondott (gondoltam én………).
Számomra ez a 730 km majd 14 000 m szinttel is valahogy elérhetetlen teljesítésnek tűnt, de aztán tavaly valami bekattant, hogy én ezt meg akarom csinálni, igaz, hogy szállások segítségével, ami a Divide szellemiségével nem teljesen egyezik, de a belefér kategória.
Nagyon röviden a “szabályok”, önellátó esemény, köteles vagy a track-en pontosan végigmenni, ha letérsz róla, ugyanonnan kell folytatni, minden cuccot magaddal kell vinned, mindent magadnak kell megoldanod, 7 napod van teljesíteni a féltávot (amin én indultam) és 10 nap a teljes távra, ami 1400 km, 23 000 m szint, szerintem felfoghatatlan számok ezek. A rajt a Zemplénben van, a féltáv befutója a Gellért hegyen, eközbe főként terepen végighalad az ember a Zemplén után a Csereháton, Bükkön, Mátrán, Cserháton, Börzsönyön, Pilisen és a Budain.
Ahogy a hegyeken testileg, úgy egy állandó lelki hullámvasúton is voltam, ezért is volt nehéz ezt a beszámolót elkezdeni. Köztes info: nemcsak elkezdeni, hanem újrakezdeni és folytatni, kb. 6-8 részletben született meg, több hétig írtam, totál átérzem az írókat, amikor alkotói válságban vannak
Szóval tavaly még olyan idilli elképzeléseim voltak, hogy majd sok-sok km-t és szintet gyűjtve, meg heti többszöri keresztedzéssel magam mögött felkészülten vágok neki. Aztán valahogy egyre több helyről hallottam, hogy nem vagyok én ehhez elég felkészült, keveset tekertem, nincs is hosszú tekerésem. Szóval nem a biztatást éreztem, hanem inkább a kételyt mindenkiben. Tavaly augusztus óta küszködtem egy megmagyarázhatatlan csípőfájdalommal, ami miatt végül a futást is feladtam és elbúcsúztam az edzőmtől, Gabitól. Éreztem, hogy ha nem vagyok a figyelő tekintete alatt, akkor el fogom sunnyogni az edzéseket. Így is lett. Aztán másfél hónappal a rajt előtt elkezdtem felkészülni, ilyenkor írják le a nálam profibbak, hogy ne kövessétek a példámat… Szóval mentem néhány 100 km körülit, aztán megcsináltam “a régóta vágyott, de sosem hittem el, hogy képes vagyok rá” Balaton kört, átlépve a bűvös 200 km-t “egy seggel”. Na, aznap este hittem el, hogy én képes leszek megcsinálni a Divide-ot. Amikor leszálltam a bicajról, semmi különös fáradtság nem volt, vigyorogva ittam a Takival egy pálinkát Almádiban és azt mondtam, hogy másnap akár fordított irányban is újra megcsinálhatjuk a kört, egyetlen dolog tart vissza, hogy bazi unalmas az aszfalton tekerni
Aztán egy héttel előtte volt egy KLND-s verseny a Vértesben, 117 km, 1500 m szint, pont jó lesz arra, hogy lássam milyen lesz egy Divide nap, csak ugye ezt majd 6 napon át kell ismételni. Ez is nagyon jól ment, újra megnyugvás volt, hogy mégiscsak készen állok, persze, azért itt is elhangzott, hogy “de majd x kg-val felpakolt bicajjal kell menni, az azért nem lesz vicces”.
Ami még nekem kihívást jelentett, hogy hogyan rakom össze a cuccot ilyen sok napra, de azzal is szépen haladtam, álltak össze a dolgok, amikor is kiderült, hogy sok-sok eső, mégtöbb sár lesz. Lehet, hogy hidegre kell számítani reggel-este, így többszöri átpakolás, egyre több meleg és vízálló cucc, amitől egyre nehezebb lett a bicajom, jött is a hogy a fenébe lesz ez, de visszaemlékezve mindig az volt, hogy végigcsinálom és kész. (az egyik percben, aztán a másikban meg gyártottam az ötleteket, hogy vajon mitől is fogom feladni…..)
Az első döbbenet a vonatnál ért, amikor egyedül képtelen voltam a vonatlépcsőn felemelni a bicajt. Na, ott ismét előjött, hogy segítség nélkül nekem nem fog menni az emelgetés, ergo elbukom a Divide-ot.
Különben ez végig nagyon érdekes volt érzés volt, hogy amikor olyan nehézségbe ütköztem, hogy nem tudom megoldani egyedül, akkor belül teljesen kétségbeestem és mérges voltam magamra, de valahogy akkor is az volt bennem, hogy kénytelen leszek elfogadni a segítséget és végig fogok menni, be fogok érni a célba. Szóval egyetlen múltbeli versenyen sem voltam ennyire eltökélt, néha meg végtelenül mérges – általában az időjárás okozta nehézségekre.
Meg amikor előző években követtem a fiúkat, értettem én, hogy brutál nehéz, amit csinálnak, de azt hiszem, elmondhatom, hogy nem fogtam fel, chat-en, weboldalt követve nem jön át ennek az egésznek a folyamatos ellentéte, hogy mennyire nehéz és mégis mennyire jó is tud lenni.
Napokra lebontva már nem utazok újra végig a Divide-on, inkább ömlesztve valahogy leírom, hogy mik jöttek elő. Szóval amikor rajt előtti este felmentünk bejárni az útvonalat és mivel nem mentünk túl messzire, megnyugodtunk, hogy ó, jó lesz ez, az elején kicsit toljuk, mert nagy a sár, de utána majd tekerünk boldogan, spoiler: másnap ultrasz@pás volt…..
Egyből a rajt után 10 km-t 2 óra alatt tettünk a 23 kg-os bicajjal amire nagyjából 10 kg sár tapadt még. Húztam-vontam fel a hegyre, elég elkeseredetten, hol káromkodva oldottam a hangulatot, hol vicceskedve, de csak az dobolt belül bennem, hogy ezt nagyon beszívtuk, ez így nem fog menni, ott még nagyon együtt haladtunk sokan, úgyhogy mentek a poénok, de látszott sok emberen az elkeseredés is, iszonyatosan kivett, hogy próbáltuk levakarni a sarat a bicajról, de pár perc múlva újra összeszedte.
Aztán az a döbbenet, hogy annyira fog a sár, hogy a lejtőn lefelé sem tudok legurulni és végül lefelé futva húztam le a bicajt 1-2 km-en át és iszonyat hatékonynak éreztem. Hát, azért ezt kívülről nézve már elég vicces.
Ami nálam meglepő volt, hogy amikor kint voltunk a hegyeken, az erdőben vagy mezőkön, akkor én boldog voltam, amint épített környezetbe értünk, ott általában feszült és ideges lettem. Különösen a boltban/kocsmában/étteremben való várakozást nem bírtam, iszonyat időveszteségként éltem meg. Míg ha valami napsütötte részen megálltunk a hegyen, ott végtelen nyugalom és boldogság volt, persze csak miután lenyújtottam a nyakam. Mert nekem a legtöbb bajt a nyakfájásom okozta és nehezen találtam rá a megoldást és végül majdnem emiatt adtam fel a versenyt Salgótarján után. Annyira fájt a nyakam már reggel 8-kor kb. az indulás után 1 órával, hogy egyszer csak egy mocsaras területen nem bírtam tovább, leszálltam a bicajról, levettem a sisakom és a napszemüveg mögött kijött a könnyem, hogy az Ákos ezt észrevette vagy sem, azt nem tudom, de végtelen szomorú lettem és rajta is láttam, hogy érzi, hogy ez nem a stand up comedy….. Aztán, hogy mitől jött vissza ’az akkor is megcsinálom, a qrvaanyját’ , de utólag az egyik sztorim erre, hogy Salgótarjánba kellett volna visszamennem bicajjal és vonatra szállni, na, annyira meggyötört előző nap az a város, hogy képtelen lettem volna újra odamenni, így előre kellett menekülni, akkor meg már egyszerűbb végigcsinálni. Így újra nekiindultunk, állítottunk a nyergen, elkezdtem gyógyszert szedni, még figyelmesebben nyújtani és elviselhetővé vált a fájdalom.
Ami még érdekes információ lehet, hogy a Divide-nak köszönhetem, hogy egyre erősebb lettem a mászásokon, érdekes volt, hogy ahogy teltek a napok, nem egyre fáradtabb lettem az emelkedőkön, hanem mintha egyre rutinosabban mentem volna felfelé, volt amikor a bánkuti sípályán kellett feltekerni, már le akartam szállni, amikor megláttam, hogy két montis srác cucc nélküli bicajokat tolnak fel, nem tudnak nyeregben feltekerni, összekaptam magam és lehagytam őket, mondták, hogy Iron Lady vagyok, büszkeség volt, innen is köszönöm nekik Szóval rávilágított arra, hogy mennyire hosszan vagy mennyire meredek emelkedőket is meg tudok mászni. Ugyanez volt a millió patakátkeléssel és pocsolyákon való áthaladással, egy idő után annyira meguntam, hogy leszálljak, átemeljem, szárazon próbáljak átkelni, hogy végül inkább áthajtottam, amelyiken képes voltam. Persze, ebből lettek olyan szösszenetek, hogy a pocsolya közepén elakadtam és vádliig süllyedtem a sárba, mert le kellett raknom a lábam. Káromkodással oldottam a feszültséget, hol hangosan, hol meg magamban.
Az mindig rosszat jelentett, ha már káromkodni sem tudtam hangosan, olyankor már abba az állapotba kerültem, hogy úgy éreztem magam, mint egy fogolytáborban, csak menetelsz kétségbeesve, nem gondolkozol, csak mész előre, olyan reménytelenül. Szóval ahogy haladtunk előre a napokban, egyre kevesebb lett a vicceskedés, poénkodás, röhögés és egyre hosszabbak lettek a csendes időszakok, csak a küzdelemre fókuszálás. Egyik nap délután megjegyezte az Ákos, hogy késő délutánig egy mosolyt sem látott az arcomon, ez azért érdekes, mert én amikor bicajozok, akkor folyamatosan vigyorgok, valahogy ösztönösen annyira szeretem, hogy ez úgy kiül az arcomra.
Érdekes, hogy most amikor írom, akarnék írni a jó pillanatokről, mert volt bőven, de valahogy egyenlőre nem jönnek, majd valahogy azért a végén összeszedem őket.
Volt egy számomra aranyos szokásom, első nap áthaladtunk egy szépen faragott kapu alatt és akkor azt mondtam Ákosnak, hogy ha ez alatt a kapu alatt áthaladunk, akkor megcsináljuk a Divide-ot 6 nap alatt (ekkor még olyan nagy időveszteségünk volt, hogy teljesen reménytelennek tűnt), ő nézett rám totál kételkedve, de én meg magamban kitaláltam, hogy meglesz és kész. Aztán minden nap kerestem egy ’kaput’, volt, hogy a kapu egy védakapu (autós sebességmérő) volt, vagy a strandon a beléptetőkapu, és mindig hangosan kimondtam, hogy ha átmegyünk, akkor megcsináljuk 6 nap alatt, ő -látszólag- minden egyes alkalommal hitetlen volt én meg mosolyogtam és hittem benne. Újabb Spoiler: nem lett meg, illetve, erre is kitaláltam, hogy mégis hogy tud meglenni, mivel szombat reggel volt a rajt, így a 6 nap valójában péntek reggelig tartott, így amikor minden remény elszállt a csütörtök estig való beérkezésre, akkor jött a ’6 napos péntek reggel’. Kellettek ezek a reményt adó dolgok, mert tényleg sokszor azt éreztem, hogy végtelenül el vagyok keseredve. Az okozta főként a nehézséget, hogy minden nap újabb és újabb dolgok jöttek, amiről azt éreztem, hogy ezt már nem lehet kibírni, aztán általában jött az a szomorú beletörődés, hogy mindegy, csak csináljuk, ha lassan haladunk, akkor is, hisz legalább haladunk. És akkor mielőtt elkezdem sorolni a sok jót, leírom azt, amikor végképp elszállt a csütörtök esti beérkezés lehetősége, a totális mélypontot éreztem ott.
Csütörtökön már mindketten eldöntöttük szerintem, hogy kicsi az esély, de mégiscsak van, hogy beérkezzünk éjjel. Folyamatosan egész nap matekoltunk és általában arra jutottunk, hogy húzzuk meg, meglesz az, Ákos főként ráállt arra, hogy már ismerős ágyban szeretne végre aludni Budapesten, én meg már nagyon vágytam arra, hogy hazaérjek a gyerekekhez. Úgyhogy nyomtuk neki rendesen, kevés megállóval, folyamatos tekeréssel, aztán a kompot nagyon rossz ütemben -nem- kaptuk el, várni kellett rá ¾ órát, ott én nagyon elkeseredtem, hatalmas időveszteségként éltem meg, de aztán átfordítottam, hogy ez most a pihi idő, utána még jobban meg kell húzni és még akkor is beérhetünk. Aztán ránksötétedett a Pilisben, de eltökéltek voltunk, hogy éjjel a budait megjárjuk. Útviszonyok továbbra is tartogattak meglepetést, sok volt a vihar utáni vájat, amit nem vettem észre, valami kimosott vízfolyásba elakadt a bicaj, a kormány alám fordult, elestem, érzésre összezúztam magam mindenhol, nyak/derékrándulás is hozzájött és be kellett látnom, hogy nem bírom tovább. Mindenem fájt, de inkább a csalódottság volt az, ami igazán lezúzott. Kis hezitálás után azt döntöttük, hogy ott alszunk Pilisborosjenőn, megkerestük a temetőt és mivel be volt kamerázva, nem tudtunk a ravalatozó alatt, a fedett helyen aludni, hanem az épület mögött feküdtünk le. Hajnal 4-ig bírtam, iszonyat fáztam, így felébresztettem Ákost, hogy induljunk, meg volt beszélve a korai indulás, de neki nem akaródzott, vsz. ő épp mélyálomban lehetett, én meg már egy ideje küzdöttem a hideggel és fájt nagyon a csuklóm az esés miatt. Hát, lélekben szerintem nagyon összetörve, de nekiindultunk a budainak. Mindennel bajunk volt, csak vonszoltuk magunkat, éhesek voltunk, nyűgösek, de be akartunk érni. A budai, amit egész jól ismerünk és szeretünk, hát, akkor épp utáltuk, utáltuk, hogy miért arra kell menni, mi a fenéért nem lehet aszfalton begurulni a célba, minek ezt a sok szar dzsindzsás trailt megcsinálni. Szóval, iszonyat negatív hagulatban voltunk mindketten. Valahogy bevergődtünk a Szilágyi Erzsébet fasorig és ott egy pékségben kávéztunk és ettünk, az adott egy kis jóérzést, ami kitartott a célig. Ott összefutottunk Janóval, aki szintén Ericsson-osként Divide-olt, és közös reggelit nyomtunk még a munkahelyen is, ez igy kerekké tette a beérkezést.
Akkor a sok nyafogás és nehézség után jöjjenek ömlesztve a jó dolgok.
Amikor rajt előtti este egy csodahelyre érkezel, ez a Smaradgvölgy a Zemplénben
Amikor küzdesz és látod, hogy a náladnál sokkal erősebbek is meginognak de elkezdtek hülyéskedni a nyomorotokon
Amikor előzgetitek egymást és hatalmas az öröm az újabb találkozásnál
Amikor az útvonalon várnak friss kávéval, pogácsával, nagynyomásúval, hogy lemoshasd a sarat a bicajról, mert valójában a bicaj állapota mindennél fontosabbá válik
Amikor chat-en üzengetsz a többieknek és izgulsz, hogy merre járnak, beérnek éjjel a szállásra, a bivakhelyre
Amikor egymás gumicukrát kóstolgatjátok egy erdő közepén és iszonyat izlik az összes
Amikor az motivál, hogy hol/mikor fogsz sört kapni
Amikor bámulod a többiek szebbnél szebb bicajait és még a sár alatt is gyönyörűnek látod a bicajokat
Amikor szemben suhan egy bicajos és odakiáltja, hogy Hajrá, Ördögszekér!
Amikor csak beszélgetsz a sohavégetnemérő emelkedőn nyugisan és mégis felérsz
Amikor olyan sziklán, farönkön hajtasz át, ami előtte nem mertél volna
Amikor napról napra erősödsz és csak mész felfelé az emelkedőn és fel sem tűnik, csak amikor megjegyzik, hogy ezen is felmentél
Amikor a boltnál/kocsmánál meglátod a saras, felpakolt bicajokat és megállsz, hogy a többiekkel válts egy szót
Amikor ilyen mondatok jönnek ki a szádon: Faszom, ez legalább szép, a kurva anyját! (és elröhögöd magad)
Amikor találsz egy elhagyott láthatósági mellényt (kötelező felszerelés), és a divider után viszed, amit egy napon át morogva cipelsz, mert így is dugig vagy cuccal, és kiderül, hogy jó ismerős hagyta el
Amikor tudod, hogy jópáran a laptop/mobilon figyelnek és szurkolnak
Írta és átélte: Göndöcs Eszter
